Aznap mikor megszülettem, csikorgós hó borította a természetet. Annyira hideg volt, hogy még akkor is vacogtam miután a gazdim finom szalmát és régi ruhát rendezett be formás kis ketrecünkbe. Öten voltunk testvérek és alig fértünk be anyucink hasa alá. Nem láthattam még hogy mi vesz körül minket, csak a hideget éreztem, anyucim meleg testét és gazdim örömteli szavait. A kistestvéreim meghaltak, elmentek és itt hagytak engem egyedül kiskoromra. Lehet túl hamar születtünk meg, érezni lehetett amint a kistestvéreim nehezen alkalmazkodnak az új környezetbe. Pedig nagyon jól fogott volna nekem is néhány kistestvér, akikkel végigjátszhattam volna a gyerekkorom.

Miután én is szemügyre vehettem a külvilágot, örömömre szolgált tudomásul vennem anyucim lágy nyalásait, gazdim széles mosolyát és két éves bátyámat kinek virgoncsága először megrémisztett, de amint jobban lábra tudtam állni nem hátráltam meg ha a bundáját kellett gyeperásznom óriási hökkenésére, azaz a bátyám meglepetésére. Elfogadtam sorsomat, belenyugodtam hogy itt maradtak nekem anyucim, két éves bátyám és a szerető gazdim, akiről tudom hogy nagyon büszke volt a fekete foltjaimra a szemem körül. Jaj, még el sem mondtam hogy fehér a bundám, imitt amott fekete foltok a fejemen és mintha fekete napszemüveget viselnék. Talál ez nekem. Dinamikus jövő vár rám.

Elolvasom a teljes bejegyzést »