Vannak periódusok, hangulatok, állapotok és egyéb görcsök. Megesik, hogy ez embert minden irányba nyúzzák az élősködök, mert hát szükségük van az emberre. Az is megtörténhet, hogy dühükben az élősködök senkinek nevezik majd az embert. Aztán megint jön egy periódus, amikor az ember ha eleget tesz ahhoz hogy az élete értelmet kapjon és ez természetesen elég sok időt lefoglal napjaiban, ilyenkor szokás szerint megint megjelennek az élősködök és programot próbálnak szabni az embernek.

Ekkor így, akkor majd úgy, ezt és azt …

Ilyenkor az ember hirtelen újra nem senki, mindaddig amíg az élősködöknek szükségük van rá. Éppenséggel nagyon sűrű mindennapjaim programja, úgy hogy nem marad más hátra nekem, csak hogy megkülömböztessem az élősködőket az igazi barátoktól. Mert hogy sok lénynek szüksége van rám, erre volt, van és továbbra is lesz bizonyíték. De vajon nekem mi a jó? Én tudom! Vajon ők tudják? Vajon képesek voltak az évek során az én igényeimre is figyelni? Az utóbbi napok eseményeiből nem ez értelmezhető.

Tegnap egy lakodalomba filmeztem egy zenei eggyüttest, a Nocturnet. A fiúktól tanultam egy érdekes dolgot. Mindig akad egy-két taplófejű ember, akik azt hiszik hogy az abszolút igazságot birtokolják. Nem számított hogy a fiúkról csorgott a verejték, mert előadásukban beleadtak apait és anyait, a szünetekben akadtak olyan pofátlanul idétlen személyek akik képesek voltak még nyugodtan szusszanni sem hagyni a zenészeket. Ez is egyfajta hamis magatartás, mert az alkohol befolyása alatt cselekednek az ilyen vitéz gőgösek. Menekülnek a józanságtól, mert olyankor senkik és semmik, na meg egy árva viccet sem képesek kifakasztani taplós agytekervényeikből.

De más valamiről akartam itt írni valójában. Mindig izgatottan várom a hétvégét, mert tudom hogy találkozni fogok a barátaimmal. Egy heti szellemileg fárasztó munka után, kimondottan jó érzés őket látni és kicselezni a kódok világát. Ezzel ellentétesen, nagyon is kellemetlen dolog olyankor szembesülni a hamis emberekkel. Nem is hinné az ember, hogy mennyire megalapozott még egy első látásra bohócos megnyilvánulásnak tűnő cselekedetem. Én ha viccesen elterelem a szót és megjegyzem, hogy inkább most lábon állok mert nem akarom a hátsómat laposítani hisz úgy is nemsokára mennünk kell, akkor lehet tudom miért mondom azt. Éppen nem akarom megsérteni a két összehúzott asztal egyik sarkánál üldögélő elpazarolt életű emberkét, hiszen éppenséggel csak mellette van szabad hely és nem szívesen ülnék oda le.

Elolvasom a teljes bejegyzést »

Van az úgy, hogy az embert mesternek vagy szakinak neveznek az ismerősei. Ismétlem ismerősei, mert elfogyott a fáslim ha esetleg meg nem célzott személyeknek törne be a feje most. Hát mit is írjak… engem is elég sokan szakinak, mesternek vagy csak egyenesen főnőknek neveznek. Nem veszem rossznéven, de bevallom hogy elég nehéz eldöntenem miből is indulnak ki az ilyen neveződések. Seggnyalás, imponálni próbálás, kedveskedés vagy csak egyszerű bók? Én nem tudom, mert nekem nem nagyon szokásom az ilyesfajta neveződés.

Aztán így az előbb megfordult a fejembe, hogy egyesek el is hiszik az eféle neveződéseiket, függetlenül az okozatuktól amiből kiindultak. Tehát igazi számítógépes (és egyebek) szakinak vagyok elkönyvelve térségünkben. Helyes! Csak az szeretném kérdezni, nem mintha valaki felelni is képes lenne erre, hogy a felfogás mennyire egyezik vagy külömbözik a neveződéstől?

Elolvasom a teljes bejegyzést »

Mikor kicsi szaros voltam, még egy a komunista rendszerbe gyártott tejes batonnak is örvendtem. A rét virágos volt, a madarak csiripeltek és én mosolyogva rúgtam a pöttyös lasztit a szomszéd széna boglyájának, amíg azon jókora horpadás nem alakult ki. Manapság nem tudom milyen egy gyerek élete, viszont tudom hogyan élnek a felnőttek. Nappal megtelnek az utcák szomorú tekintetekkel és az idegesség megszállja az atmoszférán belüli minden előlényt.

Nehéz időket élünk és mintha az emberek megbutultak volna, úgy viselkednek egymással. Mostanában mindenki olyan felületes, ideges, fuzsitus és meggondolatlan. Nincs már szeretet, szerelem és megértés. Szar minden. Az emberek elfelejtik, hogy mindenkinek vannak problémáik és túllépik a panaszkodás határait, mintha már mindenki csak mástól várná a megoldásokat. Most már kevesebb a virág is a réten, a madarak is félénkebben csicserésznek és mosolyteli kisgyerekek is csak a számítógépek előtt fejlesztik helytelenül zsenge értelmüket.

Elolvasom a teljes bejegyzést »