Az ember, mint legtöbb egyéb élőlény is, képes életet adni egy másik embernek, pedig nem mindenki esetében valószínű hogy jómaga biztos abban a dologban hogy tud-e egyáltalán élni. Ha elméletileg levonjunk a következtetéseket ebből, akkor nem jutunk messze attól hogy fajunk nem áll messze egy retardált társadalomtól ami szaporodik, mert néha tudatosan nem használunk óvszert szaporodási célokat elhatározva.
Szaporodunk de vajon tudjuk-e mennyi felelőséggel jár mindez? Fejlesztünk, változtatunk, forradalmiasítunk mindent ami a kezeink alá kerülnek és aztán egy számunkra teljesen új laskalevesbe találjuk magunkat, amiben három választásunk marad:
- Duzzogunk ha a gyerekeink nem úgy tesznek mindent ahogy akkoriban mi tettük, ahogy a kommunista szabályok befolyásolták életünket, szeretetünket elvakítják a túlzott aggodalmak, amik jó részét csakis az ómodi alátámasztásokkal tudnánk megmagyarázni, csak hogy más időket élünk manapság és sokminden megváltozott. Ne feledjük, hogy a változásokhoz mi is hozzájárultunk …
- Véget vetünk ennek az életbevágó játéknak és kiszállunk belőle, nem bírjuk ezt a modern életet. Szeretem hinni, hogy a “régi emberek” többre képesek a feladásnál.
- Alkalmazkodunk.
Én mindenkinek melegen ajánlanám a harmadik útat. És nem vagyok még szülő, messze tőlem még az a felelőség, csak megpróbáltam az ő bőrükbe helyezni magam egy picit másabb felfogással. Mert minden szülőnek meg kellene bíznia az évek illetve az évtizedek során a gyereke(i) iránt leadott nevelésbe. Mert nem csak úgy megy az, hogy életet adunk egy kisembernek és aztán mindent kötelező lesz úgy csináljon ahogy mi tettük anno. Az idő halad és benne fajunk fejlődik, változik minden körülöttünk.
Biztos vagyok benne ha minden szülő picit magába szállna és megfontoltabban gondolkodna, rájönne hogy valójába milyen nagyszerű gyereke van. Mert a példamutató szülőkre kell hogy hasonlítsanak a gyerekeik, de hadd ne legyenek már ugyanolyanok! Ugyanolyan gyereket akarsz mint jómagad? Irány a klónozás. Nem tetszik? Csönd!
Nem csak azért születtünk ide, hogy dolgozzunk, küszködjünk, osszeszorított ajkakkal éljünk és aztán meghaljunk. Öröm is kell nekünk néha, egy kis lazítás, egy kis szabadság. Szerintem túl sok a szabály, amik sok izgalmas élménynek mennek a kárára. Mindig azzal kell törödnünk, hogy vajon tetteink mit váltanak ki másokból. Miért nem lehet az hogy vagyunk mi emberek, képességeink alapján eredményeket érünk el és aztán magánéletünket úgy éljük ahogy csak éppen jólesik. Miért kell mindig több embernek megfelelni? Ennyire retardáltok lennénk, hogy rabszolgásdi perverz játékokkal mérgezzük szeretteink életeit tudatunkon kívül? Én már unom ezt a sok túlkombinálást és ideje lenne mindenki hagyjon mindenkit, hogy csináljon csak azt amit akar és ide beleértem a fentebb leírt érveket. És nem is filózok tovább …
Elég legyen már! Amúgy tetszik az új tetoválásom? 
U.I.: Semmi ilyen baj nincs a családi életembe, nem feltétlenül magamból indultam ki, de baszki… kurvára egy beteg társadalomba élek. Vágod?
Hasonló beírások:
Kulcsszavak: kommunizmus, rabszolgás játékok, szülők és gyerekek, tetoválások