Figyeltem sokáig, a világ hátrafele haladt. Sok volt a rosszindulat, az emberek rémülten, szabadlábon éltek. A busz elütött néhány embert, de senki sem törődött velük, csak bámultak a házak fölött. Messziről láttam, hogy nem volt szerelem csak háború, sem élettel és sem halállal nem törödtek az emberek. Féltem, hogy lerohad a világ…
Nekem még szép volt minden, én törödni próbáltam. Fiatal voltam és gondtalan, még senki sem bántott. Minden szavam kedves volt, mindenki jó volt hozzám és nem létezett rossz kedvű válasz. Fiatalon gondom kevés volt, gondolkozásom kevesen ertették. Éjjelenként probáltam elosztani a fájó gondolataimat a puszta ég alatt, de senki sem értette. A csillagok figyeltek, de választ nem adhattak, így csak szerényen rám mosolyogtak. Ekkor rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, valaki mindig figyel, valaki kell hogy szeressen. Megértettem a csillagok mosolyát, tudtam vigyázni fognak rám, nem engedtek boldogtalanul élni, látták oly magányos vagyok és érzékeny…
Fogyott el az út, egyedül éltem, úgy éreztem senki sem szeret. Üres volt a világ, vigaszom kevés volt, de a szívem küzdeni szeretett. Sokan közeledtek, de nem barátkoztam senkivel. Féltem mindentől, lehet apám nem tévedett mikor arra tanított hogy “gonosz a világ”. Féltem az arnyékoktól, féltem az éjtől, attól hogy rossz álomba merülök. Féltem a sötéttől, féltem mindentől, még attól is hogy egyszer leállok és tovább nem mehetek. Féltem beszélni mert úgy gondoltam tévedek, féltem aludni s féltem attól hogy egyszer soha többé fel nem ébredek…
Kicsi voltam és bátor, a társaim csak halkan mondogatták, hogy “nincs mitől félj”. De megnőttem és bántogattak, kerülgettek, felnőttem és egyedül probáltam kibogozni az élet nehézségeit. De nem volt tapasztalatom, úgy éreztem hogy veszett világban élek, s rájöttem hogy nem abból áll az élet mint ahogy kis ésszel addig felfogtam.
Probáltam elrejteni szomorú arcomat, pedig tudtam nem sikerul boldognak lenni, tudtam hogy nehezen érhetem el amit akarok. Szomorú voltam meg bátortalan, mindenki nevetett rajtam és bántani próbált. Erőm elfogyott, éreztem hogy veszítek. Titkokat kerestem, tudtam senki nem segít. Megsebezték érzékeny szívemet, de senki sem probálta meggyógyítani, megbátorítani, új vígaszt nyújtani. De mégis élt bennem a remény, tudtam hogy nem engedhetem hogy elvesszen minden, éreztem hogy fiatal szívem többet akar, próbáltam legyőzni a rosszat, minden rossz tettér tenni egy jót. Minden perc boldogított, mert a remény elkezdett bennem tovább élni…
Átléptem az élet szörnyű pillanatain, a szívem fájt és meggyötört maradt, de tudtam hogy érdemes lesz élni, valakiért küzdeni. Idővel megismertem a világ csodáit, az élet szépségeit, barátságot kötni és rontani, szeretni, valamit elérni, kűzdeni, sírni és nevetni…
Szerelmesek voltunk, ekkor már semmi sem számított, még az sem hogy az élet megy tovább. Semmit sem tettünk, mindig csak nevettünk, s egy jobb életről álmodoztunk. Úgy gondoltuk szerelmünk majd örökké tart. Megébredt a szerelem, szívemben lüktetett a vér, kérdeztem tőle hogyan szeressem, mert nem akartam semmit sem elhibázni. Szabad volt a szívem, tiszta érzések közt akartam élni. Féltem tévedni, komoly szemekkel néztem körbe az egész világot. Kerültem a szenvedélyeket, kértem hogy szóljon rám ha tévesen élek. Csoda volt mi ránk ragadt, meztelen szívem csodákat rejtegetett.
Elképzeltem minden lehetetlen dolgot, elképzeltem hogyan pörög le az életem a karjai közt. Esőben álltam bőrig ázva, órákig várva. De nem érkezett. Korán reggel újból vártam, de nem jött el. A zápor már felszáradt és én még mindig vártam, út szélen, ködben, homályos gondolattal utána vártam szótlanul, pedig én tudtam hogy egyáltalan nem szeret. De emésztett egy gondolat ami bennem élt.
Boldog szívemet fájdalom árasztotta be, eljátszodta az érzelmeimet. Pedig közel volt a boldogság, de hideg vérü volt. Egy ártatlan lélekről van szó, akit ő nem akart, érette már engem sem akart. Tudtam hogy nem szeret, de elhittem az összes hazug szavát. Vígasztalni próbalt, mert látta hogy mennire fáj. Aztán egyedül hagyott és eltávozott. Energiám elfogyott, gyűlölni próbáltam de nem tudtam. Fájt hogy nem értette a lényeget, reménykedve néztem az égre, egyetlen érzésem elveszett. Esténként mikor remegve egyedül feküdtem, megérintett a csend és a sötétség. Bennem élt a félelem és elmondogattam rövid imámat “már csak ketten maradtunk: én és a magány“.
Kép: jacuzzikillers.com
Hasonló beírások:
Kulcsszavak: képzelet, magányosság, mese
Gyönyörűen írsz, valódi tehetség vagy.
Nem állsz túl messze ahhoz a felismeréshez, hogy egy magányos lélek megnyilvánult részeiként vagyunk egyek.
Én Te vagyok és Te vagy én, ki öröktöl létezem örökké.
Isten megáldjon.